108
MÛANYAG- ÉS GUMIIPARI ÉVKÖNYV 2015
a feladatra koncentrálni, felelősséggel dolgoz-
ni, képesek önállóan megtervezni munkájukat,
csoportban dolgozni és alkalmazkodni a mun-
katársakhoz, kapcsolatot teremteni.
A vállalat nyeresége pedig az az önálló mun-
kavégzésre alkalmas, jól kiképzett szakem-
ber, akinek ismeretei teljesen megfelelnek az
cég elvárásainak, nincs szükség betanulásra, a
három év elegendő idő ahhoz, hogy aki itt ta-
nult, el tudja dönteni, szeretne-e itt dolgozni?
A saját üzemben kiképzett szakember a lehető
legjobban megfelel a cég elvárásainak, ráadásul
csökkenti azokat a költségeket, amelyek felme-
rülnének, ha a vállalat a szabad munkaerőpi-
acról fogad tapasztalatlan, a céget nem ismerő
alkalmazottat akit be is kell tanítania. Előnyt je-
lent, hogy a tanuló termelő tevékenységet foly-
tat, tehát az oktatási költségek egy részét elő is
teremti, csökkentve ezzel is a költségeket.
A gyakorlatorientált, duális képzés mindekét fél
részére legjobb eredményt hozza, mindezeket a
szegedi kollégák tapasztalatainak ismeretében
megerősíthetjük.
Elegendő-e csupán az oktatási rendszer meg-
változása és a duális képzés intézményesítése a
sikeres szakmunkásképzéshez?
A csökkent gyereklétszám is magyarázatul szol-
gál arra, hogy kevés a szakiskolába jelentkező
diák. A szegedi tapasztalatok azt mutatják, míg
2012-ig a képzés két évfolyamára átlagosan 15-
25 diák járt, addig a múlt évben megfelelő szá-
mú jelentkező híján nem tudtak képzést indíta-
ni. A jelenséget azonban nem lehet egyszerűen
a gyerekhiánnyal magyarázni, a helyzet ennél
összetettebb.
A szakképzés körül, különösen a gumi-
ipari szakképzés körül sok volt a törvényi
változás az elmúlt néhány évben. Az ef-
fajta bizonytalanság nem kedvez a beisko-
lázásnak, különösen, hogy szakmunkás-
nak lenni manapság nem vonzó életpálya.
Oktatási szakemberekkel, humánpolitikai ve-
zetőkkel folytatott beszélgetések alapján úgy
véljük, a szakemberhiány csak egyik okaként
róhatjuk fel a képzési rendszer korábban szem-
éltetett ingatagságát.
„Ciki”-e szakmunkásnak menni?
„Míg a kilenc-
venes évek elején a diákok 40%-a szakiskolába
járt, addig ez az arány a kétezres évek elejére
24%-ra csökkent. A nyolcvanas generáció szá-
mára kitörési pont volt a továbbtanulás, az ad-
dig privilegizált felsőoktatás sokkal szélesebb
körben vált elérhetővé. Akik értelmiségi szü-
lők gyerekei voltak, azok azért, akik nem, azok
azért hallgatták: Márpedig tanulni kell! A felső-
oktatásban résztvevők száma három és félsze-
resére nőtt az 1993-as év adataihoz képest, az
oklevelet meg is szerzők száma csupán kétsze-
resével. Míg ’93-ban a végzős hallgatók 98%-a
diplomát szerzett, addig 2008-ban mindössze
54%-uk.
Ezek a fiatalok a megszerzett diploma nélkül,
megfelelő végzettség és piacképes tudás híján
önálló egzisztenciát nehezen képesek teremteni.
Ezeknek a számoknak a tükrében érdemes vé-
giggondolni, hogy tényleg gimnáziumban kell-e
tanulnia minden gyereknek? Tényleg alantas
lenne szakmát tanulni? Hiszen nem adunk-e kéz-
ről kézre egy igazán rátermett, jó szakembert?
Ne felejtsük el azt sem, az első szakma meg-
szerzése 22 éves korig ingyenes, később, egy
esetleges sikertelen továbbtanulási vargabetű
után, már csak költségtérítés ellenében tanul-
hat a fiatal, ami újabb anyagi terhet ró a sokszor
elkeseredett és az önálló egzisztenciáért küzdő
fiataloknak” – hívja fel a figyelmet számos alka-
lommal Uzsalyné dr. Pécsi Rita, neveléskutató.
13-14 éves korban életpályát választani nem
egyszerű, sem a gyereknek, sem a szülőnek. A
gyereknek kevés az ismerete a szakmákról, élet-
pályákról. Sok szülő, jó szándéktól vezérelve
igyekszik gyermekét mindek éppen a felsőfokú
tanulmányok felé terelgetni, még akkor is, ha a
gyermek egyáltalán nem szeret tanulni, semmi
kedve sincs éveket az iskolapadot nyomni, vi-
szont kiváló a kézügyessége, kreatív a fantáziá-
ja van, nagy kedve lenne barkácsolni, önállóan
alkotni.
